Job 29

Akkor látta és kijelentette azt, megalapította és meg is vizsgálta azt.1Az embernek pedig mondá: Ímé az Úrnak félelme: az a bölcseség, és az értelem: a gonosztól való eltávozás. ^a 2

Jób rajzolja előbbi boldogságát

3Jób pedig folytatá az ő beszédét, és monda: 4Oh, vajha olyan volnék, mint a hajdani hónapokban, a mikor Isten őrzött engem! ^b 5Mikor az ő szövétneke fénylett fejem fölött, s világánál jártam a setétet; ^c 6A mint java-korom napjaiban valék, a mikor Isten gondossága borult sátoromra! ^d 7Mikor még a Mindenható velem volt, és körültem voltak gyermekeim; ^e 8Mikor lábaimat édes tejben mostam, és mellettem a szikla olajpatakokat ontott; ^f 9Mikor a kapuhoz mentem, fel a városon; a köztéren székemet fölállítám: ^g 10Ha megláttak az ifjak, félrevonultak, az öregek is fölkeltek és állottak. ^h 11A fejedelmek abbahagyták a beszédet, és tenyeröket szájukra tették. ⁱ 12A főemberek szava elnémult, és nyelvök az ínyökhöz ragadt. ^j 13Mert a mely fül hallott, boldognak mondott engem, és a mely szem látott, bizonyságot tett én felőlem. ^k 14Mert megmentém a kiáltozó szegényt, és az árvát, a kinek nem volt segítsége. ^l 15A veszni indultnak áldása szállt reám, az özvegynek szívét megörvendeztetém. ^m 16Az igazságot magamra öltém és az is magára ölte engem; palást és süveg gyanánt volt az én ítéletem. ⁿ 17A vaknak én szeme valék, és a sántának lába. ^o 18A szűkölködőknek én atyjok valék, az ismeretlennek ügyét is jól meghányám-vetém. ^p 19Az álnoknak zápfogait kitördösém, és fogai közül a prédát kiütém vala. 20Azt gondoltam azért: fészkemmel veszek el, és mint a homok, megsokasodnak napjaim. ^q 21Gyökerem a víznek nyitva lesz, és ágamon hál meg a harmat. ^r 22Dicsőségem megújul velem, és kézívem erősebbé lesz kezemben. ^s 23Hallgattak és figyeltek reám, és elnémultak az én tanácsomra. ^t 24Az én szavaim után nem szóltak többet, s harmatként hullt rájok beszédem. ^u 25Mint az esőre, úgy vártak rám, és szájukat tátották, mint tavaszi záporra. ^v